Az első világháború megpróbáltatásai és a trianoni békeszerződés által újrarajzolt határok okozta sokk ellenére a húszas évek második felére hazánk gazdasága stabilizálódott. A folyamatban fontos szerepet játszott az ország első önálló jegybankja, a Magyar Nemzeti Bank, amely kezelni tudta az inflációt, valamint új pénzt vezetett be, a pengőt. Részben belső erőforrásokból, részben külső hitelek segítségével a gazdaság teljesítménye elérte a háború előtti színvonalat.

Az 1929-ben kirobbant világgazdasági válság Magyarországot sem kerülhette el. A túltermelés általános árcsökkenéshez vezetett, a világkereskedelem zuhanórepülésbe kezdett, az egyes országok vámokkal, importkorlátozással védték a hazai piacot, gazdaságot.

A válság a pénz- és hitelügyleteket is magával rántotta: a létfontosságú közép- és rövidlejáratú hitelmegállapodásokat a közép- és kelet-európai államokkal, köztük Magyarországgal is felmondták, a hitelezők kivonták tőkéjüket a térségből. A magyar kivitel 70%-át kitevő gabonaexport, az árak radikális csökkenése mellett, több mint 50 százalékkal esett vissza, ami a magyar gazdák súlyos veszteségével, valamint az ország külkereskedelmi és fizetési egyenlegének jelentős romlásával járt együtt.

Magyarország a békeszerződésben reá rótt jóvátételi terheit és adósságszolgálatát – ami 1930-ra kb. 4,3 milliárd pengő volt – évente mintegy 300 000 000 pengő értékű külföldi fizetőeszközzel tudta teljesíteni, de a folyamatosan csökkenő aranytartalék, a betétkivonások, a külső és belső hitelforrások szűkülése miatt kötelezettségeinek nem tudott eleget tenni. Így a pénzügyi kormányzatnak sürgősen megoldást kellett találnia mind rövid, mind pedig hosszabb távra.

A betéttulajdonosok fojtogató ostromát korlátozva a kormány a jegybanki főtanács javaslatára 1931. július 14-én háromnapos banki zárlatot rendelt el, majd augusztus végéig korlátozta a betétekből felvehető pénz mennyiségét.

Az államcsőd megelőzésére 1931. július 16-án elrendelték a külföldi fizetési eszközök forgalmának a Magyar Nemzeti Banknál történő összpontosítását, azaz a kötött devizagazdálkodást. Csak az MNB engedélyével lehetett a pengőt külföldre vinni, külföldi részére kifizetni, nemzetközi pénzpiacon hitelt felvenni és folyósítani, az exportált termékekből, értékpapírokból származó bevételt szigorú szankciók mellett az MNB számára be kellett szolgáltatni.

Megkezdődtek és éveken át folytak a tárgyalások a nemzetközi pénzpiac hitelezőivel az adósságterhek felfüggesztéséről, átütemezéséről, a futamidő meghosszabbításáról. A legfontosabb eredmény az volt, hogy pengőben történt az adósságtörlesztés, amely a hitelezőket magyarországi kényszerköltésre, kényszerbefektetésre késztette. Ez azonban a kötött devizagazdálkodás feloldásához kevésnek bizonyult; még a XX. század nyolcvanas éveiben is hivatalosan csak 3 évente igényelhettek 50 vagy 70 dollár értékben „kemény valutát” nyugatra látogató honfitársaink. Ez azt eredményezte, hogy míg az MNB hivatalosan 17-35 forint körül jegyzett 1 dollárt, addig a feketepiacon, 120-130 forintot is megadtak érte. Ugyanakkor már az enyhülés jele volt, hogy akik külföldről legálisan (rokoni utalások, munkavégzés) jutottak dollárhoz, fonthoz, nyugatnémet márkához stb., úgynevezett utazási devizaszámlát (az idősebb generációnak valószínűleg BC számlaként él az emlékeiben) nyithattak az Országos Takarékpénztárnál. Az ezen lévő devizát szabadon fel is használhatták, nem kellett az MNB felé beszolgáltatni, kötelezően forintra váltani.

Végül egy hónap híján 70 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy hazánk pénze – akkor már a forint – ismét konvertibilis deviza legyen. 2001. június 16. volt ez a nap, azóta korlátlanul válthatjuk a forintunkat bármely más valutára, devizára.